A lány kívülről figyelte a házat. Órák óta nem hagyta el őrhelyét. Tudta, hogy Karen bent van, míg a férje valahol szórakozik a barátaival. El sem tudta képzelni mit tehet a nő odabent kettesben Damonnal. Bár sejtése arról volt, hogy az mit szerettet volna. Nem volt elragadtatva az ötlettől. Azt remélte hátha a férje után megy, esetleg találkozik valakivel. Bárkivel. Mégis hatalmasat csalódott amikor nemhogy a nő nem ment el, az italozástól hihetetlenül jókedvű férfi is hazaért. Már jócskán elmúlhatott éjfél amikor Karen kiosont a házból. Chloe nagyon meglepődött, de érezte, hogy most már cselekednie kell. Lassan, megfontoltan ment el az ajtóig, majd egy tolvaj gyorsaságával nyitotta azt ki. Izgalom járta át egész testét. Bejutott. Már csak meg kell találnia Damont, és kijuttatnia innen. A nehezén túlvan, gondolta felelőtlenül. Elbotladozott a legközelebbi szobába, de igazából fogalma sem volt hol találhatja a férfit. Épp kezdett kétségbeesni, amikor megpillantott egy apró elemlámpát. Gyorsan magához vette, és felgyújtotta. Mindjárt más volt a helyzet. Nem tudta megállni, hogy ne nézze meg a polcokon lévő könyvgyűjteményt, bár az óriási ostobaságnak tűnt ebben a helyzetben. Végigpásztázott a fénnyel mindent, amikor apró csillanást vett észre valahol fejmagasságban. Odasietett, hogy megnézze annak forrását. Alig tudta sikolyát elfojtani, amikor egy vérrel teli üvegcsét ismert abban fel. Az ital mellett pedig ott nyugodott Damon gyűrűje. Nem kellett sokáig kombinálnia a lánynak ahhoz, hogy rájöjjön kinek a vére található ott. Vámpírvér. Nem hagyhatja, hogy Mud hozzájusson. El sem tudta képzelni mi történne ha a férfi átváltozna. Gondolkodás nélkül tette az apró tárgyat táskájába, a gyűrűt pedig nyakláncára erősítette. Nem volt ideje hezitálni. Továbblopódzott a házban, amikor véletlen egy vázát levert. Mintha a szive egy pillanatra megállt volna... Chloe egyetlen gondolata az volt, hogy itt a vég. Nincs tovább. Se Damonnak, se neki. A csörömpölés annyira hangos volt, hogy véleménye sterint a szomszédokat is felkelthette. Ekkor jött rá, mit kért Patricktól. Apró reménysugár jelent meg számára, mikor belegondolt, hogy a fiú biztosan tett valamit az érdekében. Óvatosabban csoszogott a következő szobába, amikor véletlen egy lépcsőn akadt meg a szeme. Nem sokkal később már lefelé kúszott a fokokon. Ahova leért csak egyetlenegy apró, nehéz, vasajtó látszódott. Érezte, hogy Damonnak amögött kell tartózkodnia. Már épp lenyomta volna a kilincset, amikor robajt hallott fentről.

77 Comments

Chloe szörnyen szeretett volna hinni abban, hogy Patrick sikerrel járt, és megszerezte a kulcsot. Tudta, hogy mindenképpen el fog menni Damonért aznap este, de mégis nagyobb biztonságot adott volna neki, ha csödben bejuthat. Rohant a megbeszélt hely felé, amikor meglátta a fiú diadalittas arcát.
-Nálad van, igaz? - az válaszul kihúzta zsebéből az apró tárgyat.
-Mikor megyünk? -kérdezett vissza, miközben átnyújtotta a lánynak a kulcsot.
-Mi nem megyünk sehova Patrick. Nem várhatnám el tőled, hogy kockáztass mindent valakiért, akit nem is ismersz.
-Én érted tenném meg. Ezek után végképp nem hagyhatlak egyedül menni.
-Kénytelen leszel. - mondta halkan a lány.
-Nem. - jelentette ki a másik egyszerűen.
-Rendben. Talán még szükségem is lesz némi segítségre. Ha meg tudnád oldani, hogy Mud-ék elég mélyen aludjanak... Megköszönném. -így egyszerre oldotta meg hogy a fiú elégedett legyen, de mégse legyen Damon közelében.
-Mindent megteszek érte. - csillant fel a fiú szeme. Chloe látta rajta, hogy már megformálódott fejében a terv.
-Köszi... Mindent. - suttogja, miközben gyorsan megöleli a fiút.
-Nincsmit. - válaszol az, és útjaik elválnak.

0 Comments

Meglátta áldozatát. Neki csak játszania kell, míg Damonnal ki tudja mit művelnek azok az emberek. Nem vonhatja el ez a figyelmét. Elvonult a kerítés előtt, és amikor már majdnem teljesen végigjutott volna, ránézett a kertészre, aki úgy bámulta őt, mintha még sohasem látta volna azelőtt. Gyorsan kellett gondolkoznia. Mit tegyen? Ejtsen le valamit, hogy az felvehesse? Arra nem biztos, hogy kijönne, és akkor máris elszúrja az egészet... A kertész semmit nem tudott minderről, csak annyit látott, hogy a lány óriásit esett. Rögtön a segítségére sietett, átugrott a kerítésen, hogy az ajtónyitással se lassítson tempóján. Mintha direkt úgy tervezte volna Chloe, (ami így is volt, csak szerencsétlen nem tudott róla) a lány ruhája a köldökéig felcsúszott a becsapódás előtt, most próbálgatta lehúzni, nem sok sikerrel.
-Hadd segítsek! -ajánlotta fel. Válaszul csak egyetlen lenéző pillantást kapott, amikor megérintette a miniruha szélét, hogy az végre a helyére kerüljön. Gyorsan elhúzta a kezét, és úgy tett, mintha csak felsegíteni szerette volna a lányt.
-Köszönöm. -mosolyodott el Chloe.
-Igazán nincs mit. -válaszolt a kertész, még mindig a lány alsóneműjét fixálva. Az elkapta a tekintetét, de nem foglalkozott vele. Végül is ezt szerette volna elérni, nem? Erről nem szabad megfeledkeznie. Végül sikerült felállnia, és nagy nehezen visszahúzta a ruhadarabot, ami így sem takart túl sokat, így még mindig felhívta magára a kertész figyelmét.
-Eltört valamid? -kérdezte aggódóan.
-Nem, nem hiszem. Köszönöm a segítséged. -indult el, majd nyögött fel fájdalmában az első lépés után. Nem volt biztos abban, hogy ez nem túl sok-e, de a másik készségesen rohant segíteni neki, tehát feltételezte, hogy nem lőtt túl a célon.
-Biztos, hogy jól vagy?
-Igen. -volt a válasz, mert a lány ekkor látta meg, hogy Patrick elhagyja a házat, és felé int, hogy jöhet el.
-Mert nem úgy néz ki...
-Nagyon kedves vagy, de túlélem. -mosolyt erőltetett az arcára, megveregette a vállát, és elsietett, méghozzá az ellenkező irányba mint Patrick. Szinte rohant az előre megbeszélt helyre, hogy megtudja sikerült-e a kulcs megszerzése.

71 Comments

-Induljunk! Mindjárt idő van! -rendelkezett Chloe.
-Hova megyünk?
-Patrick... El kéne lopnod egy kulcsot.
-Tessék?!
-Jól hallottad. Nem fogsz lebukni. Elterelem addig a figyelmet. -mutatott végig magán. A szűk miniruha tökéletesen állt rajta.
-Szóval ezért... -bukott ki a fiúból.
-Igen. -mulatott rajta Chloe.
-Miért is kell az a kulcs?
-Miért kérdezel ennyire sokat? El fogunk késni. -robogott ki az ajtón.
-Várjál már! -ordított utána Patrick, felkapott egy kabátot, és egy másikat a lány után hajított.
-Erre nem lesz szükségem! -jelentette az ki.
-Különben nem jövök.
-Nem tehetsz ilyet.
-Nem tehetném, de tényleg nem fogom megszerezni neked azt, ha nem veszed fel. Amíg odaérünk, nem számít, hogy ez rajtad van. Jól áll neked. -nevetett a szerencsétlen lányon, aki épp igyekezett úgy igazgatni a kabátot, hogy az ne úgy álljon rajta, mint egy zsák.
-Szemét. -bökte oldalba barátját, ugyancsak vihogva.
-Ezt megbeszéltük. Izgatottan mentek a küldetésre, csakúgy mint régen. Mindketten érezték, hogy ez most egy cseppet más, de már annyiszor csináltak hasonlót. Tudták, hogy nem bukhatnak el. Profik voltak, és bár egy ideje nem találkoztak, ez nem jelentette azt, hogy nem ismerték a másik összes apró mozdulatát, rezdülését, vagy titkos jelét. Tökéletes csapatot alkottak, amit semmi sem tudott megtörni.
-Mud kulcsa kell. -mondta végül el Chloe, amikor beértek arra a sarokra, amin túl már a cél volt. Ledobta magáról a fölös ruhadarabot, és elrejtette egy közeli kertben. Patrick majd megtalálja, ha szüksége lesz rá.
-Mud? Nemár! Nem adod alább, igaz?
-Ismersz. -kacsintott rá.
-Rendben. Hogyan?
-A kertészét szerzed meg. Csak rám fog figyelni, kerek két percig. Nem több! Rendben?
-Azta! Legutóbb csak egyetlen percet kaptam.
-Azóta jobb vagyok. -kacagott a képébe.
-Vagy túlságosan bízol a ruhádban.
-Nem tetszik? - görbült le a lány szája, bár nem gondolta komolyan a dolgot.
-Jaj, ne csináld, tudod, hogy nagyon jól néz ki. Hol keressem?
-A második szoba jobbra. A szekrény harmadik fiókjában van.
-Nem lesz gond. Nincs kutya, igaz? Nem kedveltem amikor elfelejtetted elárulni, hogy Toddnak van egy rottweilere. Majdnem megakadályozott mindent.
-De nem tette. Egyébként nincs. A hörcsög számít?
-Hacsak nem képezték ki házőrzésre, az nem számít. -csapta vállon a lányt.
-Akkor az óra ketyeg. - lódult meg a lány, hogy elbűvölje áldozatát, és közben egy kósza pillanatra Patrickot hasonlította össze Damonnal.

70 Comments

Kifelé is az apró ablakon távozott. Nyitva hagyta, hátha még szükség lesz rá. Kisétált az utcára, és határozott lépésekkel indult ahhoz a házhoz, amit már egy jó ideje került. Megállt az ajtóban, és nagy levegőt vett. Rászánta magát a lépésre, és becsengetett. Senki nem válaszolt, de ismerte az itt élőt, nem ment arrébb, bár majdnem megfagyott. Kinyitották az ajtót, és meglátta Patrickot. Milyen rég nem nézett a szemébe... Nem mert. Megesküdött rá, hogy nem fog. Most viszont szüksége volt rá, úgyhogy erőltette magát, hogy megtegye.
-Te mit keresel itt? -kérdezte Chloet a fiú.
-Segítened kell nekem. -válaszolt a lány.
-Azt hittem soha többé nem akartál látni. -kemény volt a hangja.
-Így is volt.
-Akkor?
-Mindjárt megfagyok, nem engednél be? -nézett befelé Chloe.
-Miért is hívnálak be?
-Mert meg szeretnéd, nem, meg akarod tudni, hogy miért is vagyok itt. Tudom.
-Rendben, meséld el bent. -éles szemekkel figyelte amikor a lány belépett, majd megkönnyebbülten sóhajtott fel, amikor az megtette a lépést. Clohe túlságosan el volt foglalva a tervvel ahhoz, hogy észrevegye ezt az apróságot.
-Tehát. Továbbra is tartom a titkodat, ha megteszel nekem valamit.
-Nem kertelsz.
-Nincs rá szükségem. Ismersz engem. Ezen kívül neked még sohasem hazudtam, tudod jól. Nem most fogom elkezdeni.
-Ismerlek. Látom rajtad, hogy most többről van szó, mint egy apró baki az iskolában. Vagy a nevelő szüleid. Azért nem jönnél el. Igazából el sem tudom képzelni, hogy mi lehet neked olyan fontos, hogy még egyszer átlépd ezt a küszöböt.
-Sok minden történt azóta, Patrick. Nem tudhatsz rólam mindent, de igazad van, ez most más.
-Miért nem meséled el? -indult el a fiú a konyha felé.
-Mert nem tartozik rád. -válaszolt a lány olyan ridegen, ahogy csak tudott.
-Valóban. -törődött bele a fiú.
-Köszönöm. -szólalt meg Chloe, amikor elvette a feléje nyújtott poharat.
-Nincsmit.
-Miért? Miért kellett azt tenned? Annyira bíztam benned. Azóta ismerlek, amióta az eszemet tudom. Nehéz, volt, hogy nem volt mellettem a legjobb barátom.
-Tudod, hogy miért. Meg kellett tennem. De sosem szerettem volna, hogy a barátságunk rovására menjen. Mégis, miért hozod fel ezt újra?
-Mert olyanra foglak megkérni, ami nem fog neked tetszeni. Nem tudom, hogy valaha látlak-e még, és el akartam búcsúzni.
-Hiányzik az őszinteséged. Már senkiben sem lehet bízni mostanában. Jó, hogy itt vagy. -óriásit lépett, és átszelte a kettőjük között lévő távolságot. Átölelte a lányt, de az eltolta magától.
-Patrick. Ne. -lehelte, nem túl nagy meggyőződéssel, de a fiú nem hallgatott rá. Magához szorította, és úgy ölelte, mintha ez lenne az utolsó alkalom. Úgy, mint az ember a legjobb barátját öleli ilyen helyzetben, és ezúttal a lány nem ellenkezett.
-Tudod, hogy már rég megbocsátottam neked, igaz?
-Igen. De jól esik hallani. Mégis, mire készülsz, Chloe? Tudod, hogy nem engedhetem, hogy egyedül tedd meg. Te sem hagytál akkor magamra, bármilyen nehéz is volt az neked.
-Tudom. -nyomta bele a fejét a fiú vállába.

0 Comments

Chloe végignézte, ahogy a tehetetlen férfit elhelyezik egy kocsi csomagtartójában. Semmit sem tehetett, de már a terveit szövögette. A jármű elindult, és ő követte. Futnia kellett, hogy lépést tartson vele, de próbálta egyszerű kocogásnak álcázni. Megérkeztek Karenék házához. Az autó megállt, és a lány továbbfutott. Már tudta, hogy hol keresse majd Damont. Most jön majd a neheze. Biztos őrizni fogják, feltéve ha életben marad addig, amíg ő eljut ide. Nem szeretett volna a másik lehetőségre gondolni. Egyedül a célra koncentrált, és ez segített idegességének legyőzésében. Nem mehetett haza, hiszen az az undok nő biztos ott várja, de Damon lakásába sem lenne ajánlatos ellátogatni, hiszen ez őt túlságosan is gyanússá tenné. A közeli erdőbe sétált ki, és leroskadt egy fatörzsre. Egy másodperc töredékéig érezte ahogy lassan összeomlik, és egy könnycsepp folyt le az arcán, de rögtön erőt vett magán, nagy lélegzetet vett, és várt. Tudta, hogy egyedül sötétedés után van némi esélye kiszabadítani a férfit, pláne ha a gyűrű titkára is rájöttek az emberek. Vajon hogyan fog bejutni? Egy kulcsra lenne szüksége, hogy ablaktöréssel ne kelljen bajlódnia. Sokkal több ideje is lenne az akció végrehajtásához, ami előny, mert soha nem volt még a Mud házban. Vajon hogyan szerezhet kulcsot? Egyetlen ötlete támadt, de nem volt elragadtatva tőle. Lassan feltápászkodott, és elindult, kifelé az erdőből. El kellett mennie Damon lakására, mert a terv úgy a legjobban kivitelezhető. Élet-halál volt a tét, és ez felvillanyozta a lányt. Végre van némi értelme a létezésének. Végre nem érezte magát annyira haszontalannak. A hátsó, nem rácsos ablakon jutott be, csak elővigyázatosságból. Hallgatózott egy darabig, és megállapította, hogy teljesen egyedül van a házban. Ennek ellenére lábujjhegyen ment végig a folyosókon, egészen a saját szobájáig. Az ajtó nyikordult amikor kinyitotta, és összerezzent félelmében. Vajon most lebukott? Az ellenséget látta mindenütt. Kinyitotta a szekrényt, és kiválasztotta a lehető legrövidebb ruháját. Ledobta magáról amit éppen viselt, és felhúzta ezt. Apró táskát kapott a vállára, és elszánta magát a következő lépésre.

70 Comments

Chloe hetek óta most ment először haza, és már meg sem lepődött azon, hogy nevelőszülei cseppet sem hiányolták, és egyáltalán nem zavarta őket, hogy egy számukra teljesen idegen férfi házában tölti a napjait. Bár végre kiszabadult innen, mégis hiányzott neki a család biztonságának hiánya. Őneki ez sosem jutott ki. Ha csak egy napja lenne... Ha megismerhetné az igazi szüleit... Elballagott a szobájához, és az utolsó csomagot megfogva elindult kifelé. Elköltözik, és ez senkinek sem tűnik fel. Kilépett az ajtón, és még egyszer, utoljára nézett rá a házra. Kellemes emlék nem sok tartozik ehhez a helyhez. Menekül, minél gyorsabban innen. Talán elköszönhetne, de nincs hozzá kedve. Mégis megérdemlik azok a szülők a búcsút, akiknek fel sem tűnik a távozása? Egy könnycsepp tört fel mélyről, és ő képtelen volt letörölni azt, hiszen mindkét keze tele volt a csomagtól. Igazából nem is szerette volna. Ezzel lépett ő tovább. Nem fog többet keseregni a múlton. Nem néz többet vissza. Magába meredve lépegetett célja felé, amikor egy nő eléje lépett, és nem engedte tovább.
-Chloe? -az említett felnézett, és Karennel találta szembe magát.
-Mit akar? -kérdezte cseppet sem barátságosan.
-Én már semmit, de szerintem te sem.
-Ezt hogy érti? -kezdett olyan érzése lenni Chloenak, hogy a nő nem teljesen normális.
-Nem akarsz ott lenni akkor.
-Hol és mikor? -vesztette el a türelmét a lány.
-Amikor Salvatore urat elviszik. Már nem érhetsz oda időben ahhoz, hogy figyelmeztesd. Meg kell állítanunk. Te tudtad, hogy mit tesz, mégis szemet hunytál felette. Nem árultalak el, ezért viszont elvárnám, hogy megossz velem pár információt. -most már értette. Nincs vesztegetni való ideje. Ez a boszorkány pedig semmit sem fog kiszedni belőle. Vajon mire lehet kíváncsi?
-Maga tényleg azt hiszi, hogy bármit is elmondok? -ledobta a cuccait, és rohanni kezdett. A nő próbálta utólérni, de hamarosan lihegve megállt. Chloe eddig még sosem futott ilyen gyorsan. Meg akarta menteni Damont, és azt az életet, ami épp most kezdődött volna el hivatalosan is. Késő volt, pontosan ahogy Karen jósolta. Az utcát lezárták, bár ő simán bejutott az őrök mellett. Lassítania kellett, nehogy észrevegyék. Látta ahogy elviszik.

66 Comments

Chloe előtt megjelent az apró kapu, és amilyen gyorsan csak tudott, ki is mászott újra az alagútba. Most már tudta, hogy nem vesztegetheti az idejét semmire. Ha ki akar jutni ebből a rémálomból, akkor igenis küzdenie kell. Még látta a fényt az alagút végén, és elhatározta, hogy ezúttal el is éri. Nem fog újra a napló lapjai között raboskodni, akkor sem, ha ez a véget jelentené. Szörnyű iramban kezdett el futni a cél felé, már a győzelem mámorában égett, amikor láthatatlan falba ütközött. Se előre, se hátra nem tudott haladni. Egyetlen kapu sem volt nyitva, aminek hatására teljesen elkeseredett. Ez a bezártság még kellemetlenebb volt, mint múltjának újraélése. Egyetlen pozitív oldala volt ennek, méghozzá az, hogy nem hallotta a fiú és a férfi kommentjeit. Mégis, már úgy hozzászokott ezekhez, hogy azt vette észre, hogy valami furcsa okból kizárólag ez még hiányzik is neki. Már fogalma sem volt, hogy mit szeretne elérni. A világosság a remény melegségét nyújtotta felé, de ő képtelen volt közel jutni hozzá. Pár percig tartott csak az egész, de neki úgy tűnt, mintha egész életével egyenlő időt töltött volna így, mikor egy ajtó kicsapódott, és magába szívta őt.
Erre az estére emlékezett. Jóval azután történt, hogy meggyőződött arról, hogy mi is Damon. Kapcsolatuk viharos, és cseppet sem egyértelmű volt, azóta is. Mindennek ellenére továbbra is járt hozzá, mintha azon a napon mi sem történt volna. Tulajdonképpen ő volt az egyetlen, aki megmaradt az eredeti csapatból. A többiek folyamatosan cserélődtek. A férfi figyelmeztette, hogy aznap senki más nem lesz ott, tehát ha nem szeretne, neki sem kell mennie. Érezte, hogy a mai sorsdöntő nap lesz, vagy így, vagy úgy. Cseppet sem félt, bár talán kellett volna. Minden apró mozzanatra emlékezett az odafelé tartó útról. Ismerősként üdvözölte a kutyaugatást, a bagoly huhogását, Karen féltékeny pillantását, ami egészen a sarokig követte, a szellő kellemes mozgását, amikor meglobogtatta a haját. Elért a házhoz, és nagy levegőt vett. Talán az utolsót? Bár tudta, hogy mi lesz az este kimenetele, mégis kénytelen volt akként gondolkozni, mint akkor. Bekopogott, bár ezt sohasem tette azelőtt. Nem várt a válaszra, benyitott. Halkan visszacsukta az ajtót, és elindult a házban. Tudta, hogy a férfi hallotta érkezését, de mégsem adta semmi jelét ennek. A konyhába lépett, és meglátta Damont. Egy eddig a lány számára ismeretlen lyukból halászott elő pár vérrel teli csomagot. Ijesztő mosolyra húzta a száját, majd a lány felé biccentett.
-Nem voltam benne biztos, hogy eljössz.
-Én sem. Mi ez a hely? -mutatott Chloe az apró helységre.
-Tároló. Amit most el is felejtesz, rendben? -mondta, miközben szemei furcsán megváltoztak. Chloe nem értette, hogy mire megy is ez ki, de mosolyogva bólintott.
-Rendben. -Damon elégedettnek tűnt, és be is csapta az apró rejtett ajtót. Így nem is látszott, hogy bármi is lenne ott. Chloe jól megjegyezte annak az elhelyezkedését. A férfi egy teli poharat nyújtott felé. A lány örömmel fogadta el.
-Jeremy te mégis mit gondolsz magadról?! -hallotta meg akkor Chloe Damon elsöprő ordítását, és ezzel újra az alagútban találta magát.

0 Comments

Az ütés kivert belőlem minden jó szándékot felé. Egyszerűen megrészegültem a vérétől amint átharaptam a csuklójának ütőerét. Nem ellenkezett. Nem értettem miért, de megpróbálta elérni, hogy lehajoljak vele. Amíg nem a szökésen gondolkozott, addig nem számított, hogy állva, vagy lehajolva iszom-e. Elérte a karót, és átdöfte a hasamat. Mindketten meglepődtünk. Én azért, mert kezes báránynak tűnt még az azt megelőző percben, ő meg feltehetően azért, mert működött a terve. Elengedtem a karját, és lenéztem a fegyverre. Nem futott el, még csak meg sem mozdult. Állt diadalmasan. Kihúzta a karót, és megpörgette az ép kezében.
-Még mi minden igaz a legendákból? -kérdezte teljesen hétköznapi hangon.
-Ki vagy te?
-Tudod azt. Chloe, már mondtam. Más lények is vannak? Unikornisok? -ezen nevetnem kellett, de hamar rájöttem, hogy nem viccel.
-Nem tudok róla. Mit akarsz te tulajdoképpen tőlem?
-Vicces, mert én is pont ezt szerettem volna kérdezni. Miért én? -hamar rátapintott a lényegre. Tudta, hogy vele másképp viselkedek, mint a többiekkel, de az okát én magam sem tudtam.
-Rendben. Akkor ezt most hagyjuk ki. -rendelkeztem. Felhúzta a szemöldökét, de nem ellenkezett.
-Megölhettelek volna ezzel, igaz? -emelte a feje fölé a karót. Biztos voltam benne, hogy tudja a választ, tehát csak biccentettem egyet felé.
-Karen tudja? -röhögésben tört ki, amikor kimondta a nő nevét.
-Mégis észrevettél akkor? -talán még sem annyira más, mint a többi lány... Fordult meg a fejemben, de visszanézve rá, vértől csatakosan, fakaróval a kezében, rögtön visszakoztam.
-Szerintem mára már mindenki tudja... -válaszolta, továbbra is küszködve a nevetéssel.
-Ki mindenki? -nem értettem.
-A város. A férje is. -alaposan kiemelte a „férje” szót.
-Talán féltékeny vagy? -kérdeztem egy kacsintás mellett.
-Én? -mondta ezt az egy szót akkora undorral, hogy felfordult a gyomrom. Ennyire durván még soha senki nem utasított vissza.
-Akkor miért vagy egyáltalán itt? Hogy megölj? Akkor miért nem tetted?
-Ezen én is gondolkoztam. Talán meg kellett volna tennem. Igen, úgy gondolom, hogy az lett volna a helyes. De senki sem teszi mindig azt, amit elvárnak tőle, igaz? -Akkora vigyor terült el az arcán, hogy hirtelen egyáltalán nem voltam biztos abban, hogy ő bármikor is azt tette-e. Valószínűleg leolvasta ezt a tekintetemről, mert széles mosolya annál is nagyobb lett, mégis, némi keserűséget véltem benne felfedezni...
-Most viszont valami fontosat szeretnék elolvasni a naplóból. Élet-halál kérdés. -tette hozzá Damon, Jeremyhez fordulva.

65 Comments

-Honnan tudom, hogy nem hazudsz? -kérdezte Jeremy, mert elég hihetetlennek tartotta a történetet.
-Ott a napló. Szerinted miért jó, ha nem igazat mondok, amikor úgyis utána fogsz nézni, ha tudsz? -a fiú elégedett volt a válasszal.
-Hogy tudta meg? Mit tett amikor rájött?
-Ez egy kényes téma.. -mondta Damon, bár látszott rajta, hogy ez az egyik kedvence, és szívesen fog róla mesélni. Miközben azon gondolkozott, hogy miként adja elő, véletlen elengedte ujjaival a naplót. A lapok azon nyomban pörögni kezdtek. Megint lecsapott, és nem eresztette tovább.
-Egy nap előbb jött, mint amire számítottam. Vagy lógott az óráiról, vagy elmaradtak, nem tudom. Én mégis az elsőre tippelnék. Fogalmam sincs, hogy mikor jött rá, de nem volt biztos a dolgában. Félve jött, halkan, bár erre nem volt szüksége. Hangosan bömböltettem a zenét, áldozataimmal táncolva, vérüket szívva. Benyitott, de azt sem hallottam. Nem lett csönd, nem állt meg az idő, mint a filmekben, nekem viszont úgy tűnt. Ott állt a nappali ajtajában, és engem bámult. Szemében nem az ijedség volt, amire számítani lehetett volna. Félelmetes elszánás sütött a tekintetéből. Lassan, minden lépést alaposan meggondolva közeledett felém. Útközben ellépett a hi-fi mellett, amit egyetlen apró rántással kihúzott a konnektorból. A többi lány mintha megfagyott volna a hirtelen ránk telepedő csendtől. Nem foglalkoztam velük, egyedül Chloet néztem, akinek markában egy fakaró látszott. Elhűltem. Tudta, és nem akart elengedni. Nem mozdultam. Már csak egy lépés volt közöttünk, amikor a meztelen mellkasomnak szegezte a fegyvert. Nem tettem semmit ellene. Szemeim véreresek voltak, szemfogaim jóval hosszabbak az emberekénél. Nem tudtam elrejteni egyiket sem. Apró karcolás látszott a bőrömön, és a vérem lecsöppent a padlóra. Továbbra is nekem nyomta a karót, de még mindig nem tett kárt bennem. Elemelte tőlem, megfeszítette karjait, és erőből szerette volna belém döfni. Ezt már nem hagyhattam, de észrevettem, hogy az utolsó pillanatban, mielőtt a gyilkos eszköz belémmart volna, elejti azt. Fogalmam sem volt, hogy miért teszi ezt. Látta, hogy mi vagyok. Szemtanúja volt, hogy mit teszek a többiekkel. Nem értettem, hogy miért számított arra, hogy élve elhagyhatja a házat. Ma már tudom, hogy talán nem is akarta volna... Lenézett az eszközre, majd olyan gyorsan amilyen gyorsan csak egy embertől tellett, felemelte a fejét, és keresztülszúrta szemeimet a tekintetével. Óriási pofont kevert le nekem.

58 Comments

-Lehetetlen. -szólalt meg Damon. Jeremy mintha meg is lepődött volna a férfin végbement változáson. Hirtelen életteli lett, és mintha a remény is átsuhant volna az arcán. Valamit vajon ő nem olvasott el amit Damon igen?
-Micsoda? -kérdezte végül, feladva a találgatást. De amikor az épp válaszolt volna, a napló mintha életre kelt volna. Peregtek a lapok, és csak nem akartak megállni. Az ablakok és az ajtó is zárva volt. A levegő nem mozdult, de ezek mégis hihetetlen sebességgel rohantak a könyv vége felé. A fiú még nagyobb megdöbbenésére Damon nem próbálta megállítani a jelenséget, hanem döbbent tisztelettel figyelte, és arcán talán a megértés jelent meg. Egyszer csak rácsapott a naplóra, biztos valami érdekeset látott a lapon. Jeremy nem akarta szó nélkül hagyni a történteket.
-Mégis mit csinálsz?
-Én semmit. -volt a rövid, de ésszerű válasz.
-De a lapok...
-Tudom. -Damon azt tette, amit a fiú legkevésbé várt volna ebben a helyzetben tőle. Rávigyorgott, felhúzva szemöldökeit. Szemeiből vidámság sugárzott. Jeremy nem tudta mire vélni ezt.
-Mi történt közben? Mit nem akarsz, hogy tudjak? Hogy ismerted meg végül? Mit tett, amikor megtudta, hogy mi vagy?
-Nem az a lényeg, hogy mit szeretnék nem a tudtodra adni, hanem az, amit ő nem szeretne elárulni neked. Megöl, ha megtudja, hogy elmondtam... -Jeremy kezdett arra a következtetésre jutni, hogy a férfi megőrült.
-Mármint Chloe? -kérdezte halkan.
-Igen. De nem baj, válaszolok, viszont utána sietnünk kell.
-Miért? -Damon mintha meg sem hallotta volna a kérdést, elmerült az emlékekben. Nem sokkal később megszólalt.
-Tehát. Elismerem, játszottam vele. Érdekesebb volt mint a többi kisvárosi lány a környéken. Próbáltam felhívni magamra a figyelmét, sokáig hiába. Ez volt az, ami még jobban megfogott benne. Bárki mást behálóztam volna első találkozásunkkor, de ő volt, hogy észre sem vett. Próbálkoztam azzal, hogy azokkal szórakoztam, akiket látszólag a legjobban utált. Ez bejött. Azok büszkén mesélték neki az általam meghatározott élményeiket. Fogalma sem volt, hogy mibe csöppen bele, de meg kell adni, egy percre sem látszott rajta, hogy félt volna tőlem. Soha. Pedig nem voltam épp egy kedves alak akkoriban.
-Akkoriban? -szólt közbe Jeremy. Damon elmosolyodott. Vélhetőleg dicséretnek vette a közbeszólást.
-Tehát egyik nap eljött a házba, minden bejelentés nélkül. A többiek majdnem nekiugrottak, amikor megtudták. Előtte viszont beszélgettünk egy kicsit, és nyíltan kijelentette, hogy nem akar tőlem semmit, csak azoknak akarja megmutatni, hogy mégis ki a főnök. Elképedtem határozottságán, és beengedtem miden szó nélkül, majd lehűtöttem a többieket. Akkor, amikor végre elértem amit akartam, továbbra sem tudtam vele azt tenni, mint a többiekkel. Annyira egyszerűnek érezhettem volna, ha hipnotizálom. De bevallom, eszembe sem jutott. Másképp szerettem volna elérni, vele a dolgokat, először vámpír létem során.

58 Comments

Chloe izgatottsága nem csillapodott mire elért nevelőszüleinek a házához. Nem volt benne biztos, hogy a paranoia gondoltatta-e ezt vele, de úgy érezte, mintha követnék. Egy varjú ült a kapun, de mit sem törődve vele, berobbant a házba, és becsapta maga után az ajtót. Óriási koppanást hallott. A madár minden bizonnyal utána szándékozott jönni, de az ajtó megakadályozta őt a tett végrehajtásában. Most nem gondolkozott el a lány azon, hogy milyen furcsa viselkedés ez egy állattól, hiszen teljes figyelmét újra az apró zacskónak szentelte. Így nem is láthatta, hogy a titokzatos idegen betekintett az ablakon, majd sokat sejtető mosollyal távozott. Valószínűleg annál kisebb történés, mint például a ház robbanása, nem terelte volna el őt a koncentrációjától. Lassan, tisztelettel nyitotta szét a zacsi száját, és bepillantott, hogy meglássa az ékszert. Továbbra is gynyörűnek találta. Alapos gonddal szedte ki a tárgyat, és körbeforgatta, hogy minden irányból láthassa. Mintha az ékszeres minden gondolatát ismerte volna. A piercing pont olyan volt, mintha a lány része lett volna. Megborzongott a hasonlóságtól. Majd, óvatosan a helyére tette az apró díszt. Soha nem látott még ahhoz foghatót, mint ami abban a pillanatban történt. Mintha most vált volna egésszé, mintha ez adott volna értelmet az életének. A tárgy felvillant, és a szivárvány összes színében ragyogott egy teljes percig. Chloe tudta, hogy erre élete végéig emlékezni fog, tudta, hogy képtelen lenne elfelejteni ezt az érzést. Mintha a világ nyílt volna meg előtte. Ekkor érezte először azt, hogy van elég ereje a földi léthez. Hogy talán nincs egyedül. Szeme káprázott a földöntúli fénytől, de egy pillanatra sem hunyta le a szemét. Mindenre emlékezni szeretett volna, és biztos volt benne, hogy megbánná, ha akár egyetlen másodpercet is elvesztegetne ebből az élményből. Tudatosult benne, hogy soha többé nem veheti le az ékszert. Akkor éppúgy a része lett, mint a tüdeje, vagy akár a szíve.

0 Comments

Erősen remélt abban, hogy az ékszerész tényleg előrevette a rendelését, és ma már visszakaphatja a követ. Ahogy járt az utcákon, végignézett az embereken. Néhányan siettek, páran ballagtak, volt aki úgy nézett ki mintha fogalma sem lenne, hogy mit kéne kezdenie magával. Mind ismerős arcok. Befordult a sarkon, és Karen Mudot pillantotta meg, ahogy kiskutya módjára lohol azután az ismeretlen férfi után akivel Chloe az ékszerboltban találkozott. Hangosan elnevette magát a látvány hatására. Többen felé fordultak, hitetlenkedő vagy szemrehányó tekintetet lövellve felé, de neki nem számított. Abban a pillanatban szörnyen jól érezte magát. Karen látszólag semmi esetre sem vette volna le az ismeretlenről a szemét, de mikor annak a tekintete találkozott Chloééval kénytelenül és irigykedve figyelte meg a lányt, hogy utána rögtön visszatérjen teljes odaadással a férfi felé. Az mintha megindult volna a lány felé, de mivel Chloe figyelmét újra egyedül a kő visszaszerzése foglalta le, visszatért Karenhez. Nem tudta, hogy mit csináljon a nővel, hogy sikerüljön leráznia, de már szörnyen elege volt belőle. Szórakozni szeretett volna, vadászni, ölni a környező falvakban. Chloe betoppant az üzletbe, bár azon még a „zárva” felirat díszelgett. Újra hallotta a beléptét jelző halk csengőszót, és izgalom töltötte el.
-Jónapot! -ordította abba az irányba, amerre az eladót sejtette. Nem jött válasz, de rövid várakozás után csörtetést hallott, majd megjelent az ékszerész a pult előtt.
-Még nem vagyok nyitva! -mordult az irányába, majd ránézett a vevőre.
-Tudom, de reméltem, hogy...
-Te vagy az? -széles mosoly terült el a férfi arcán. Készen vagyok vele. Rögtön hozom.
-Köszönöm. -mondta cseppet zavartan Chloe. Az árus óriási változáson met keresztül a szeme láttára. Valószínűleg tényleg nagyon különleges lehet az a kő, és nem csak mint családi ereklye. Idegességében dobolt az ujjaival, bár erre nem volt szükség. Az eladó hatalmas sebességgel robbant be az üzlethelyiségbe, hogy a kezében lévő apró csomagot Chloe tenyerébe helyezze. A lány belenézett a zacskóba, és nyugalom töltötte el. Az ő köve díszelgett ott, egy hihetetlenül szép foglalatban. Gyorsan kifizette a munka árát, és boldogan libbent ki az üzletből. Az eladó szerette volna látni a művet, ahogy felpróbálja, de ő egyedül, otthon szerette volna azt megtenni. Utólag nagyon is örült ennek a döntésének. A visszafelé vezető utat rohanva tette meg, talán így nem vette észre a felé közeledő idegent. Hatalmasat esett hátra amikor annak nekiment. A férfi csak állt ott, mint egy kőszobor, mintha meg sem érezte volna az ütést. Már-már lehajolt volna, hogy felsegítse a lányt, de az magától felpattant. Túl izgatott volt most ahhoz, hogy bármi fájdalmat megérezzen. Szó nélkül hagyta ott az igencsak meglepődött férfit.

60 Comments

Ahogy kilépett az üzletből, a köldökéhez ért. Még emlékezett arra a napra, amikor az át lett lyukasztva. Többek között ez is tanúságot mutatott arra, hogy a lány semmi elől nem hátrállt meg. Közel egy hónapja lehetett, amikor az osztályában eluralkodott, a "ki a legmerészebb?" hangulat. A végén már ő volt az egyetlen, aki versenyben volt egy látszólag mindenre elszánt fiúval. A legeslegutolsó próbát együtt állták ki, mielőtt a játék teljesen be lett tiltva az egész iskolában annak hatására.
-Szúrasd át a köldököd valakivel, a suli folyosójának közepén. Nem lehet profi az illető. -szólt a kihívás. Chloenak nem kellett sokat gondolkoznia a válaszon.
-Rendben. Én pedig arra hívlak ki, hogy te legyél az az illető, aki azt megteszi.
-Ez szabályellenes! -tört ki az előbb még annyira önelégült fiú. Chloe tisztában volt a kijelentés igazával, de azt is tudta, hogy a fiú nem hátrállhat meg. Az egész osztályuk hallotta a párbeszédet, és szörnyen fellelkesültek a dupla kihívás reményén. Jól tudta ezt az ellenfele is, így kénytelen volt beleegyezni.
-Rendben. De te szerzed be a kellékeket, holnap délig. -mondta, hogy az övé legyen az utolsó szó.
-Ha elszúrod, kinyírlak. -köszönt el a lány tőle.
-Ezt viccként mondta, ugye?
-Csönd! Olvasok. - hihetetlen. Újra hallja a hangjukat. Pedig már azt hitte, hogy megszabadult ezektől. Újra elkezdett fájni a feje a szokatlan beszélgetés hallatán, de nem volt ideje ezzel foglalkozni. Kénytelen volt sorban felidézni azokat az élményeket, mint azelőtt. Pontban tizenkettőkor jelent meg a kijelölt helyen. Az egész iskola felsorakozott a látványosság miatt. Minden gyorsan, és összemosódottan jelent meg számára. A kihívója is időben érkezett, és bár semmi kedve nem volt kimutatni, bizony ideges volt az akciótól. Arca színe valahol a lila és a zöld között mozgott, de dicséretére mondva, végrehajtotta a feladatot. Amint készen lett vele, óriási robajjal terült el a kövön.
-Mindigis mondták, hogy a fiúk kevésbbé bírják a vért. -szólt hozzá Chloe, bár hangja egy cseppet remegett. Azonnal nyúlt a fájdalomcsillapító felé, és nyelte is le. Azt kívánta, hogy minél előbb hasson. Igyekeztek minden higiéniai elvárásnak eleget tenni, ami be is vált, szerencsére semmiféle komplikáció nem adódott. Az igazgató törtetett a győzelemtől mámoros Chloe felé. Az ujjongás szépen lassan elhalkult. Az egyik tanár élesztgette az eszméletét vesztett fiút.
-Gyere velem! -szólt a parancs.
Újra változott a szín. Nappal lett, és ő épp visszafelé sétált az ékszerészhez.

0 Comments

Mint egy tolvaj az éjszakában, úgy lopózott a boltba vissza. Szerencséje volt, mert aznap kivételesen sokáig nyitva volt az ékszeres. Belépett, és alaposan körülnézett. Senki nem volt ott rajta kívül. Tétován lépett oda a pulthoz.
-Jónapot. -szólt a nyitott ajtó felé, abban bízva, hogy a férfi meghallja őt. Nem kellett sokat várnia a válaszra.
-Hát visszajöttél? -kérdezte az mosolyogva.
-Igen. -jelentette ki Chloe határozottan.
-Miben segíthetek? -a lány óvatosan húzta elő a rejtegetett követ a zsebéből, hogy az ékszerész felé nyújtsa. Az megpróbálta elvenni, és a lány majdnem visszahúzta a kezét, elszörnyedt annak a gondolatától is, hogy valaki más érjen hozzá. Végül mégis legyőzte iszonyát, és a kő a férfi markában landolt. Nagy szakértelemmel nézte azt végig, majd arcára értetlenség ült ki. Többször megforgatta, végigsimította az ujjával, megvizsgálta egy nagyítóval is, mielőtt újra ránézett volna a lányra. Tekintete kétségekkel volt teli.
-Ebből szeretnék ékszert csináltatni. Köldökpiercingre gondoltam.
-Ebből? -nézett rá hitetlenkedve a férfi.
-Tessék? -Chloe nem értette a problémát, de ösztönösen nyúlt volna a tárgy után. A férfi nem adta még vissza.
-Csak azért kérdeztem, mert elég régóta vagyok az ékszerész szakmában, de ilyen szépséget még sohasem láttam. Elképzelni sem tudom, hogy milyen kő lehet ez, de biztos sokat ér. Nem szeretnéd eladni? -Chloe szíve egy pillanatra megállt ettől a kijelentéstől. Ő? Eladni? Soha!
-Nem terveztem. -mondta olyan hangnemben, hogy az ékszerész biztos volt benne, hogy bármi győzködés árán sem tudná megvenni tőle a követ.
-Rendben. Itt írd alá, és holnap délután vissza is jöhetsz érte. Előreveszem a rendelésedet. -a kő teljesen a bővöletébe vonta a férfit. Chloe nem tudta, hogy örüljön-e a történteknek, de aláírta a papírt. Ahogy elköszönt, és kilépett az üzletből, üresnek érezte magát. Mintha egy részét otthagyta volna a férfi mohó kezei között...

60 Comments

Chloe megpillantotta a faluját. Felismerte az időt és a teret egyaránt. Menekülni akart, ki az emlékből, de képtelen volt rá. Egyedül azt tehette, amit ezen a napon cselekedett, közel tizenkét éve. Gyorsan rájött a dolog nyitjára. Végigcsoszogott a főúton, és ugyanazt az elkeseredést érezte mint akkor. Nem látta a létezés értelmét, teljesen magába roskadt. Mégis, az az apró szikra, ami sohasem aludt ki benne, nem engedte, hogy teljesen átadja magát a letargiának. Izgalmat szeretett volna keresni, bármi kiutat a hétköznapok mindennapiságából. Hihetetlen ötlete támadt. Hogy nem gondolt erre előbb? Anyai örökségének legértékesebb darabja volt egy olyan kő, amelynek múltjáról senki nem tudott semmit. Chloe mindig magánál hordta, amolyan talizmánként, és ebben a pillanatban jött rá, hogy ennek milyen könnyebb módja lehet. Sohasem gondolta volna odaadni senkinek, még csak annyi időre sem, hogy az foglalatba rakja, hogy a lány ékszerként hordhassa. Viszont most, hogy majdnem ellopták tőle, ráébredt, hogy nincs más lehetőség. Egyszerűen ilyen eset nem fordulhat újra elő. Elszánta magát a lépésre, és betoppant az ékszerüzletbe. Az ajtónyitásra halk csengettyűszót hallott, majd egy idegent pillantott meg. Nem voltak egyedül az üzletben. Vihogó lányok csapata bámulta a kimondottan jóképű férfit. Pont azok, akik folyton meg akarták keseríteni az életét. Egyikük sem mert a férfi közvetlen közelébe menni, mind csak távolról falták szemeikkel, amit az láthatóan élvezett. Chloe mindenre elszántan lépett az ismeretlen mellé, és érezte magán a többiek elismeréssel kevert féltékeny pillantásait. Sohasem volt egy félénk típus, és ha ezzel valamennyit visszaadhat nekik, akkor mégnagyobb örömmel teszi. Apró mosolyt küldött a férfi felé, és csak ekkor töltött huzamosabb időt azzal, hogy végignézzen rajta. Jégkék szemeitől ösztönösen visszahúzódott volna egy másik napon, de most szinte észre sem vette annak gonosz csillogását. Látta rajta, hogy meglepődött a lány bátorságán. Fogalma sem volt arról, hogy mennyi ideje bámulták egymást, amikor a boltos megzavarta őket.
-Segíthetek? -kérdezte a lányt.
-Tessék? Visszajöhetnék később? -válaszolta. Nem bízott sem a lányokban, sem az ismeretlenben. A követ akkor szerette volna átnyújtani, amikor senki más nem láthatta.
-Hát persze. -mondta meglepődötten az eladó. Chloe anélkül lépett ki az üzletből, hogy bárkire is visszanézett volna, ami alaposan meglepte a férfit.
-Nem bízott benned! -hallotta Chloe a távolból valakinek az elmosódott ordítását. Nem ismerte fel, csak pár perc múlva, de közben minden megváltozott. Mintha egy könyvet lapoztak volna, olyan hirtelen váltott a nappal éjszakára. Látszólag senki más nem vette észre se a hangot, sem a változást. Jeremy? Már-már kezdett azonosulni a régi önmagával, de a fiú emlékének hatására újra visszatért a jelen Chloéja, a múltjába. Mit keres itt a hangja? Ez lehetetlen! Alaposan végiggondolta, és szörnyű felismerésre jutott. Olvassák! Csakis ez lehet a megoldás. A naplója mégsem volt eléggé biztos helyen. De mégis miért kéne neki mindent átélnie amit ők olvasnak? Vajon ők tudnak róla, hogy ezzel itt raboskodik, a múlt mélységében?
-Nem érdekes. Nem érdekel, hogy mi lett a kőből?
-Ne lapozz még! Te tudod, igaz?
-Persze, hogy tudom. -Chloe feje elkezdett lüktetni a belső beszélgetéstől.

56 Comments

Jeremy rögtön indult volna, de semmi esetre sem szerette volna magára hagyni Chloet. Ekkor lépett be a házba Stefan és Elena.
-Mi történt itt? -kérdezett Stefan, amikor meglátta a seriffet.
-Jeremy? -hallották Elena rosszalló hangját. Nem kaptak választ, és ekkor látták meg a másik kettő arcát.
-Mi a baj? -tette fel Stefan az újabb kérdést, de rögtön rájött a válaszra. Damon továbbra is a halott Chloe kezét szorongatta. Képtelen volt elengedni őt.
-Hogyhogy? Mikor? Miért? -bukott ki Elenából.
-Karen Mud műve. -szólalt meg végül érces hanggal Jeremy.
-Stefan, megtennél nekem valamit? A seriff él. Nem szeretném ha emlékezne a mai eseményekre. -nem várta meg a választ. Felkapta a lány testét, és Jeremy felé biccentett. Egyszerre távoztak, az elképedt Elenát és Stefant hátrahagyva. A fiúnak nem kellett rákérdezni, hogy hova tartanak. Hazaviszik Chloet. Valaki felajánlotta a segítségét, amikor meglátta a lányt a férfi karjában, orvosért kiáltott, mert azt hitte ájultat visz. Damon nem várt, egyenesen Chloe otthonába ment Jeremyvel a nyomában. Benyitottak. A férfi gyengéden letette a lányt a kanapéra. A múlt ismételné önmagát? Annyira ismerős volt neki ez a jelenet. Igaz, most nem ő szívta ki belőle az életet, mégsem tudott ennek örülni. Ezek után nincs visszaút. Akkor még volt arra esély... Vajon hova rejthette a naplót? Ágy alá? Polcra? Titkos helyiségbe? Az erdőben lenne? Esetleg a város valamely pontján? Fogalma sem volt, hogy hol kezdje a keresést.
-Megtaláltam! -hallotta Jeremy elégedett hangját.
-Mit? -jutott újra a jelenbe a beszéd hallatán Damon.
-A naplót. -jelentette ki a fiú, mint ha mi sem lenne természetesebb.
-A Naplót? -kérdezett vissza a férfi, mert képtelen volt elhinni.
-Azt. -lépett mellé a fiú. Leült ő is, és megemelte a tárgyat.
-Hol volt?
-A mélyhűtőben.
-Te komolyan ott kerested először?
-Azt mondtad, hogy valószínűleg alaposan eldugta. Ez a hely tűnt olyannak, ahol senki sem keresné. Egyébként nem volt igazad. Elég vaskos darab, és egyetlen egy van csak itt.
-Ez ijesztő. -válaszolta a férfi, miközben gyanakodó arcot vágott, mintha Jeremy épelméjűségében nem lenne biztos. Mindketten izgatottan nézték a borítót. Bármennyire is tudni akarták, hogy mi áll benne, nem merték kinyitni, a lány emlékére való tekintettel. Végül Damon volt az, aki megunta a várakozást. Kivette a fiú kezéből a naplót, és kinyitotta az első lapján.

***********

Chloe érezte a véget, de az mégsem jutott el teljesen hozzá. Mintha egy óriási alagútba lépett volna be hirtelen, aminek a túlsó végében fény pislákolt. Újra életerős volt, és tisztán látott, a homály ellenére is. Végignézett a falakon, és emlékképeit vélte felfedezni azokon. Nem értette a történteket, de sok gondolkodási ideje nem maradt, mert az első kép mintha mágnes lett volna, úgy szívta őt magába. Ezzel pedig eljutott a múltjába, hogy újra átélje azt.

59 Comments

Mintha minden lelassult volna. Jeremy ott állt, magatehetlenül. Síri csönd települt a szobára, így a nő testének puffanása mindkettőjük számára fülsüketítően hangosnak tűnt. Mégis, ez a hang cseppet sem zavarta meg a halál súlyától nehéz levegőt. Egyszerre omlott össze a világ mind a férfiban mind a fiúban. Már olyan közel volt a cél. Azt hitték, hogy megmenekültek, de az utolsó boldog pillanatban minden helyreállíthatatlanul megváltozott. Semmit sem tehetnek már a halott visszahozása érdekében. Egyikük sem bírt mozdulni, mintha ők is eltávoztak volna a lánnyal. Damon továbbra is védelmezően állt a halott előtt. Nem akarták, és nem tudták felfogni a véget. Ha egy madár neki nem csapódik az ablaknak, és meg nem törik meg ez a kimondhatatlanul nyomasztó hallgatás, talán örökre ebben a testhelyzetben maradnak.
-Igazad volt. Nem adta fel, még az utolsó pillanatban sem. Küzdött, a végsőkig. Ez miért nem lehetett elég? -törte meg Jeremy a csöndet. Damon felnézett rá, és a fiú képtelen volt megállapítani azt, hogy a férfi teljesen elfelejtette-e hogy ketten vannak a szobában.
-Nem is ismertem igazán. Annyi mindent nem tudtam róla. -tette hozzá, amikor látta, hogy Damon nem fog válaszolni az előző kérdésére.
-Senki sem tudott róla mindent. Mindig szeretett meglepetéseket okozni. Titkot tartani. Soha semmit nem lehetett belőle kiszedni, ha egyszer megfogadta, hogy nem mondja el. Bármit is tettél volna vele, azt az információt magával vitte volna a sírba. Most sikerült az neki, amit mindigis szeretett volna. Titokzatos, rejtélyes távozás, mielőtt bármit is megválaszolt volna. Soha nem lehet már kiismerni.
-Miért? -mintha nem is teljesen hallották volna meg egymás beszédét.
-Valamit megtehetünk. Ha élne, akkor biztosan halottként végeznénk, ha megtudná. De kaphatunk válaszokat.
-Azt mondta, az utolsó szava a titeket volt. Miért? Próbáltam tagadni, nem elismerni az igazságot. Pedig tudhattam volna. Éreztem, de nem akartam elhinni. Nem fogom feszegetni a kérdést, amit a múltkor is kikerültél. Már úgysem változtatható. Ha szeretted mindmáig, maradjon a te titkod. Egyikünknek sem kell, hogy még jobban fájjon.
-Jeremy. -nem mondott többet. Képtelen volt rá.
-Hogyan tudhatunk meg róla többet?
-Volt naplója. Különösen jól elzárta mindig, és sohasem írt konkrét dátumokat, hogy megfejthetetlen legyen egy idegen számára. Az események viszont ott vannak. Egy részét pedig ki tudom... tudjuk következtetni, hogy mikor is történhetett. Érdekel?
-Ennyire nem szerette volna, hogy megismerjék? Miért? Hol van?
-Fogalmam sincs. Valószínűleg a környéken. Talán a lakásán, talán nem. Bárhol lehet. Jól elrejtve, vagy álcázva. Bár, ha belegondolok, akkor ezt elég nehéz álcázni. Közel tizekét év eseményeit írja le benne, tehát elég vaskos.
-Mind egyetlen naplóban? Tizenkettő? Nem huszonnyolc?
-Nem mind egyben van, de mindig ugyanoda teszi őket. Így elég egy helyet megjegyezni. Írni pedig körülbelül akkor kezdett el... -nem árult el mindent, de a naplóból majd úgyis kiderül. Tudta a pontos dátumot az eseményről. Az első bejegyzés a naplóban. Elmesélte neki. Ha megtalálják... Jeremy is tudni fog róla. Félt is egy kicsit, hiszen tudta, hogy abban Chloe teljesen őszinte volt.

57 Comments